Képzeljük el, hogy nem csapódik meteorit a Földbe ezelőtt 66 millió évvel, és így a dinoszauruszok sem halnak ki. Hogyan változhatott volna az emberiség és az állatvilág sorsa az őshüllők mellett?

John Pickrell
2017. szeptember 18.

Amikor 66 millió évvel ezelőtt egy 15 km széles meteorit csapódott a Földbe, olyan pusztítást végzett, mint 10 milliárd, Hirosimára dobott atombomba. Ilyesfajta természeti csapást aligha lehet elképzelni. A radioaktív tűzgolyó több száz kilométeres körzetben mindent felperzselt, és olyan özönvizet indított el, amely a fél bolygón keresztülsöpört. Még a légkör is izzott, minden 25 kg feletti szárazföldi állat elpusztult, a fajok 75 százaléka kihalt. Az ún. „nem madárszerű” dinoszauruszoknak esélyük sem volt a túlélésre, csupán azok a kicsi, tollal borított repülő dinoszauruszok maradtak életben, melyeket manapság madarakként ismerünk.

Míg elődeinknek a kardfogú tigrissel kellett megküzdeniük, még korábbi őseinknek dromeoszauruszokkal és abeliszauruszokkal kellett volna felvenni a harcot

De mi lett volna akkor, ha a történelem más fordulatot vesz? Hogy alakult volna, ha a meteorit elkerüli a Földet, vagy percekkel korábban csapódik be? A kutatók ezt a koncepciót vázolják fel A nap, amikor a dinoszauruszok kihaltak című, a BBC-n látható dokumentumfilmben. Ezek a tudósok – köztük Sean Gulick, a University of Texas geológusa – amellett érvelnek, hogy ha a meteorit csupán néhány másodpercnyi különbséggel csapódik a Földbe, és nem a Yucatán-félszigetet találja el, hanem a Csendes-, vagy az Atlanti-óceán mélységébe zuhan, akkor a becsapódás erejének egy része elnyelődik, és a kénnel teli üledéklerakódások kiterjedése is csökken, amelyek az elkövetkezendő hónapokban és években élhetetlenné tették a légkört.

Néhány kutató azonban azt állítja, hogy a dinoszauruszok uralma a meteorit nélkül is a végét járta. „Én azt a nem mindennapi elvet vallom, miszerint a dinoszauruszok így is, úgy is pusztulásra voltak ítélve az egyre hidegebb időjárási viszonyok miatt” – mondja Mike Benton, a University of Bristol paleontológusa. „Ugyan egészen a Krétakor végéig fennmaradtak, azonban tudvalevő, hogy az emlősök között egyre több új faj jött létre, míg a dinoszauruszok kora már 40 millió éve leáldozóban volt.” Benton úgy gondolja, hogy az emlősök mindenféleképpen a dinoszauruszok helyébe léptek volna. Ő a szerzője annak a 2016-os értekezésnek, melyben azt az elképzelést veti fel, hogy a dinoszauruszok lassabban léptek a kihalt fajok helyére, mint az emlősök.

Más szakértők eltérő nézeteket vallanak. Tom Holtz, az amerikai College Parkban található University of Maryland húsevődinoszaurusz-kutatója egyetért azzal, hogy bizonyos fajok mindentől függetlenül kipusztultak volna 66 millió évvel ezelőtt az indiai Dekkán-trapp vulkánkitörései és hatalmas lávafolyamai miatt – ám hozzáteszi, hogy „a paleocén vagy az eocén korszak beköszöntével már nem volt olyan tényező, amelynek komolyabb hatása lett volna a dinoszauruszok fennmaradására. Olyan világ lenne ez, amelyben a krétakori dinoszauruszok vígan eléldegélnének.”

Stephen Brusatte, az Edinburgh-i Egyetem munkatársa megjegyzi, hogy a dinoszauruszok 160 millió éven keresztül minden további nélkül fennmaradtak, és „remekül érezték magukat” a változó klimatikus viszonyok ellenére is. „A dinoszauruszok még a krétakor végén is rendkívül alkalmazkodóképesek voltak. Ez nem jellemző egy kihalófélben lévő csoportra, amely csak egy meteorit megsemmisítő becsapódására vár – ez egy olyan csoport ismertetőjegye, amelyben még temérdek evolúciós lehetőség van.”

Ha feltételezzük, hogy a dinoszauruszok fennmaradnak, akkor milyen tényezők alakították volna fejlődésüket? A klímaváltozás lehetett volna az első nagy akadály. Az 55 millió évvel ezelőtti Paleocén-Eocén Hőmérsékleti Maximum (PETM) bekövetkeztével a világ átlaghőmérséklete a mostanihoz képest nyolc Celsius-fokkal emelkedett, és esőerdők borították a bolygó jelentős részét.

Ebben az üvegházhatású világban a burjánzó vegetációnak köszönhetően a hosszú nyakú sauropodák feltehetőleg gyorsabban nőttek volna, aminek következtében fiatalabban nemzenek utódot és méretük is csökken; néhány „törpe” (egy tehénnél alig nagyobb) sauropoda már a késő krétakorban is ismert volt egyes európai szigeteken. A közép krétakori Dél-Amerika legnagyobb titanoszauruszai – 40 méter hosszúak és nehezebbek, mint két utasszállító repülőgép – már rég eltűntek.

Az is előfordulhatott volna, hogy valamennyi dinoszaurusz mérete lecsökken… ez lett volna megfigyelhető a mezozoikumban élő gigantikus fajok esetében is

Szintén a késő krétakor idejére tehető a virágos növények elterjedése. A jura korszakban leginkább harasztok és nyitvatermők (ideértve a páfrányfenyőket, cikászokat és toboztermőket) borították bolygónkat. A zárvatermőkhöz képest ezek jellemzően kevésbé táplálók, a sauropodák hatalmas mérete pedig talán arra vezethető vissza, hogy ezen növények hatékony megemésztése sok időt és rendkívül nagy bélrendszert kívánt.

„Ha a növények evolúciója már ebben az időszakban úgy alakul, mint a jelenkorban, akkor a növényevő dinoszauruszok étrendjébe szinte biztos, hogy elsősorban a virágzó növények tartoztak volna” – jegyzi meg Matt Bonnan, a New Jersey-beli Stockton University paleontológusa. „Mivel ezek valamelyest könnyebben emészthetők, az is előfordulhatott volna, hogy valamennyi dinoszaurusz mérete lecsökken… ez lett volna megfigyelhető a mezozoikumban élő gigantikus fajok esetében is.”

Fontos esemény volt továbbá az eocén-oligocén korok határán – úgy 34 millió évvel ezelőtt – Dél-Amerika leszakadása az Antarktisz tömbjéről. Ennek következtében megindult egy sarkvidéki áramlat, amely az Antarktisz jégtakarójának kialakulásához vezetett, illetve hűtötte és szárította Földünket. Az oligocén, majd később a miocén korban is a bolygó számos pontján nagy kiterjedésű füves területek alakultak ki.

„A kecses, sebes, növényevő emlősök korszaka volt ez – míg korábban lehetőség volt elmenekülni és rejtekhelyet keresni, a nyílt pusztán nem lehetett elbújni” – mondja Holtz. Egyre több patás, legelő állat jelent meg a Földön, és persze a belőlük táplálkozó ragadozók száma is emelkedni kezdett.

Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben furcsa, szárazföldi pteroszauruszok uralnak olyan szigeteket, mint Madagaszkár, Mauritius vagy épp Új-Zéland

Naish szerint a jelenkori madarak túlnyomó része egy „dinoszauruszvilágban” is fenn tudna maradni. Az emlősök helyzete azonban már nem ilyen egyértelmű. Bár a meteorit becsapódásának pillanatában már nagyjából 160 millió éve a Földön éltek, „jelentéktelen kis teremtmények voltak” – mondja Brusatte. „Csak a meteorit becsapódását követő zűrzavarnak köszönhetően tudtak elmenekülni a rájuk leselkedő dinoszauruszok elől” – teszi hozzá.

Mások ellenben úgy látják, hogy bár a nagyobb testű állatoknak talán valóban nem lett volna esélyük a „dinoszauruszvilágban”, a denevérek, rágcsálók, kisragadozók, fára mászó főemlősök és oposszumok viszont mind fennmaradhattak volna. De ha már selyemmajmok, langurok és gibbonok is vígan éldegéltek a dinoszauruszok társaságában, nem jelenhettek meg akár emberszabású fajok is?

„Bizonyos emlősök már a dinoszauruszok kihalása előtt megjelentek” – állítja Naish. „Ennek tükrében valószínűleg létezhettek már ekkor is főemlősök és… (talán) az emberszabásúak bizonyos változatai is. Figyelembe véve, hogy egy olyan világban született meg az emberi faj, amely tele volt óriási emlősökkel, ez kézenfekvőnek tűnik.”

Holtz szerint is elképzelhető ez a forgatókönyv: „Meglehet, hogy léteztek fákon élő főemlősök, akik az egyre növekvő füves területeket választották élőhelyüknek, és váltak ezen alternatív univerzum „pszeudo embereivé”. Ahogy őseinknek kardfogú macskákkal és óriás antilopokkal kellett megküzdeniük, ezeknek az egyedeknek dromaeosauridákkal és abeliszauruszokkal.”

Az embereknek védett helyeket kellett volna kialakítaniuk, azonban azt Naish is belátja, hogy a rendelkezésre álló források szerint ez jóval későbbre tehető, ugyanakkor azt is fontosnak látja megjegyezni, hogy őseink veszélyes nagytestű állatok között éltek, és olyan stratégiát kellett kialakítaniuk, amely lehetővé tette fennmaradásukat. „Sokan úgy gondolják, hogy a mezozoikumi világ végeláthatatlan vérfürdő volt, ahol pillanatokon belül cafatokra szaggathatták az embert, de igazából a nagy ragadozók csak elszórtan bukkantak fel, így viszonylagos biztonságban tudhatta magát az, aki ezeket a területeket sikeresen elkerülte.”

Elképzelhető, hogy a legkisebb, nem madárszerű dinoszauruszok alkalmazkodtak volna a városi élethez, és ma is köztünk lennének

Ha azt vesszük alapul, hogy a dinoszauruszok túlélik az utóbbi párszázezer évet az emberek mellett, vajon még ma is közöttünk lehetnének? Úgy tűnik, igen. Azonban ahogy az ember a vadászattal kihalásra ítélte a mamutokat és egyéb nagytestű állatokat, úgy a népesség növekedésével és a vadászati technikák fejlődésével egészen biztos, hogy a nagy dinoszauruszok is az ember áldozatává váltak volna. „A pleisztocén korban jó eséllyel kihalhattak volna a nagytestű dinoszauruszok, ahogy az ember egyre nagyobb területeket hódított meg” – mondja Holtz.

Bár az is igaz, hogy a legtöbb nagytestű emlős mára kihalt, némely faj (elefántok, orrszarvúk) még ma is köztünk él, így nem is annyira nehéz elképzelni egy olyan világot, amelyben Jurassic Park-szerű „dínószafarival” bővülhetne szabadidős programjaink tárháza, ahol az volna a legnagyobb szenzáció, ha lencsevégre kapunk egy különleges őshüllőt.

A fordítás a John Pickrell által írt, a http://www.bbc.com/future/story/20170918-what-if-the-dinosaurs-hadnt-died-out linken elérhető cikk bizonyos bekezdései alapján készült.