Angol, skót és magyar szakemberek, szlavóniai, német, stájer és osztrák anyagok: a Budát és Pestet összekötő legrégibb Duna-hidunk, a Lánchíd a nemzetközi együttműködés jelképe, ráadásul a két feljáratát a fordítók védőszentjéhez kötődő oroszlánok őrzik.

Bábeli zűrzavar is lehetett volna belőle – ehelyett a világ sokak (s korántsem csak a magyarok) szerint talán legszebb hídja épült fel 1849-re a magyar fővárosban.

Széchenyi Istváné volt az ötlet, de a kivitelezésből számosan mások is kivették a részüket. A hidat angol mérnök tervezte: William Tierney Clark korának egyik legnevesebb hídépítő szakembere volt. Ő alkotta az első függőhidat a Temze fölött, s nevéhez kötődik a ma is álló Marlow Bridge, mely külsejében nagyon hasonlít a mi Lánchidunkra.

Az, hogy a budai hídfő és a Váralagút közti teret nem róla, hanem névrokonáról, Adam Clarkról nevezték el, mégsem igazságtalanság: mivel W. T. Clark nem tudott végig jelen lenni a tíz évig tartó építkezés ideje alatt, annak vezetését az 1811-ben Edinburghben született skót építőmérnökre bízták. Clark Ádám később megtervezte az alagutat, s 1866-ban Budán halt meg. Verne Gyulával, May Károllyal és másokkal ellentétben joggal emlegetjük „magyar” néven, hiszen az alagút elkészülte után itt telepedett le, a budai várkapitány leányát, Áldásy Máriát vette feleségül, aki három gyermeket szült neki, Ilont, Irént és Simont.

Nem csak ő érkezett Pest-Budára a Lánchíd miatt. Hatvan angliai gépkezelő, vasszerelő és munkás is ideköltözött családostul, hogy irányítsák a helybéli munkásokat. A nemzetközi kivitelező csapat nemzetközi anyagokkal dolgozott. A híd alapozásához használt tölgyfát, az egyik legkeményebb növényi anyagot Szlavónia erdeiből hozták (ugyanilyenekből készült cölöpökre épült Velence városa is), a vörösfenyőt Stájerországból, az öntvények és a láncok vasanyagát angliai vashámorokból importálták. Angliából érkeztek a lehorgonyzó saruk, az öntöttvas láncnyergek, a függesztőrudak, a lánclemezek és a merevítő szélrácsok is. A hidat lehorgonyzó nyolc acéltömb a bécsi Norris cégből jött. Az egyenként két és fél mázsás láncszemek is Angliában készültek. Került azért a 380 méter hosszú, mai formájában 5000 tonna súlyú átkelőbe magyarországi anyag is: a téglát Steinberger és Lechner pesti, illetve Csekő és Christen óbudai téglavetőjéből hozatták, a cementet a budai parton létesített üzemben állították elő, a márgát a bácskai Belecsényből rendelték.

A Magyar Nemzeti Múzeum három évvel ezelőtt rendezett nagy Széchenyi-kiállításán különös nyelvi finomságok is kiderültek a híddal kapcsolatban. Amikor Széchenyi belefogott a Lánchíd építésébe, kijelentette, hogy az új műtárgyon immár nem lesz érvényes a nemesek vámmentessége. Ezt sokan rossz néven vették, s jó néhány gyalázkodó gúnyvers is született ekkoriban a grófról. Ezek egyikében a szerző többek közt „huncvut”-nak s „gazfi”-nak titulálja a legnagyobb magyart, ami (már főképp a huncut), csak ma hat kedves, évődő kis dorgálásnak. Széchenyi korában, amikor jóformán mindenki beszélt németül, az emberek pontosan tudták, hogy huncut szavunk a német Hundsfutból származik, ami egész egyszerűen és durván a kutya nemi szervére utal. Ugyanitt, a Nemzeti Múzeumban lelhettünk rá még egy izgalmas szóra: ez a cincár. Ehhez a népcsoporthoz tartozott például a Lánchíd építését legbőkezűbben finanszírozó, gyakran görögként emlegetett Sina György bankár és földbirtokos is, akiről Jókai Mór az irodalmi hagyomány szerint az Arany ember Tímár Mihályát mintázta. A cincárok, más néven arománok vagy makedovlahok a Balkán-félszigeten élnek. A Magyarországon és Bécsben élő Sinát a köznyelv csak görög-keleti vallása után nevezte görögnek.

Ha már nyelvek: a híd két feljáratának őrzésére alkotott négy kőoroszlánt – melyeknek, a városi legendával ellentétben, igenis van nyelvük – Marschalkó János készítette. Egy fordítóiroda honlapján a Lánchíd oroszlánjai azért különösen kedvesek, mert az állat gyakran tűnik föl a fordítók védőszentjének, Szent Jeromosnak ábrázolásain. Mint egy korábbi posztunkból tudjuk, ennek oka a következő: A monda szerint egyik nap besétált a kolostorba egy sánta oroszlán, amelytől megijedvén az összes ott levő testvér elfutott, Szent Jeromos kivételével. Ő látta, hogy az oroszlán mancsába hatalmas tüske fúródott. Azonnal a segítségére sietett, kiszedte az állat mancsából a tüskét, majd gondosan bekötözte. Ettől kezdve az oroszlán a hűséges barátjává vált.