A kezdetek

A fordítás azóta része az életünknek, amióta a barlangban élő emberek elkezdték a nyelvet használni. Ezután felfedezték, hogy sokkal mulatságosabb folyton új szavakat kitalálva kommunikálni társaikkal, mintsem morgással és kézmozdulatokkal.

A történelem előtti időkben különböző nyelveket hoztak létre ekképpen a Föld különböző területein elszigetelve élő emberek. A barlangok és kunyhók lakói eleinte teljesen egynyelvűek voltak, habár a távolság leküzdése miatt már kommunikáltak füstjelekkel, Afrikában pedig tamtam dobbal, mely az újabb kommunikációs rendszerek – mint a rádió, Morze-jel, TV, internet vagy a GPS – korai elődjének tekinthető.

Néhány ezer évvel ezelőtt a kőkorszakban, a bronzkorban, de még a vaskorban sem jelentett problémát, hogy az emberek egynyelvűek, hiszen nagy részük sohasem találkozott más nyelvet beszélőkkel.

A vikingek számára sem jelentett problémát az egynyelvűség, hiszen ahhoz, hogy azt csinálják, amihez a legjobban értettek (fosztogatás, falvak felégetése, gyilkolás, nők megerőszakolása, lopás), nem volt szükség egy új nyelv elsajátítására.

Számos foglalkozás és bizonyos életstílusok tehát nem kívánták meg az idegennyelv-tudást, és ez igaz a jelenkorra is. James Bondra, a harcművészetek és a fegyverhasználat mesterére, továbbá a nagyon gyors luxusautók vezetőjére ugyan lehet, hogy ragadt itt-ott egy pár kínai vagy orosz kifejezés, gyakorlati szempontból mégis megmaradt egynyelvűnek.

A Harvard Egyetem és a Kincstár volt titkára, Larry Summers (aki sokak szerint egyike azon lángelméknek, akik a 2007-es nagy világválságot okozták – és amely még mindig tart), büszkén vállalja egynyelvűségét, mint ahogy már korábban írtam. Számomra ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ő is ugyanabból az angolszász környezetből származik, mint James Bond.

Pár száz évvel ezelőtt azonban már hatalmas nehézséget jelentett az egynyelvűség azon vakmerő utazók számára, akik bizony elég bátrak voltak ahhoz, hogy távoli helyeket keressenek fel, akár lóháton, akár teveháton, vagy egy törékeny fából készült apró hajón szeljék át a tengert.

Amikor az olasz felfedező, Marco Polo Ázsiát vette célba a 13. század végén, számos nyelvet kellett megtanulnia, valószínűleg szám szerint négyet (perzsa, mongol, ujgur, a kínairól pedig nem tudnak megegyezni a tudósok, vajon tanulta-e), alapul véve az útikönyvében, a ma több mint 700 éves (olaszul „Million”) műben található idegen szavak helyesírását.

Akár tudatában vannak a mai modern útikönyvek írói, akár nem, évszázadokig mintegy mintaként tekintettek erre a műre, mint az útikönyvírás egyetlen lehetséges módjára. Hatására jó példát szolgáltat kedvenc útikönyvsorozatom a  Lonely Planet Guidebooks, mely jó szolgálatot tett, amikor 30 évvel ezelőtt Amerikából Japánba való menekülésemet terveztem, valamint akkor is, amikor legutóbb 14 évvel ezelőtt Kaliforniából akartam a Keleti partokra eljutni.

Az idegennyelveket természetesen az antik civilizációkban is a művelt réteg sajátította el, beleértve Görögországot és Rómát (habár az elszigetelt és önmagába forduló Kína és Japán esetében nem annyira volt jellemző). A görög filozófusok, drámaírók és szerzők műveit az antik Rómában latin írók és gondolkodók tanították, mellyel így végül jelentős hatást gyakoroltak az Itáliában születő kulturális mozgalomra, a reneszánszra.

Minden idők egyik leghíresebb fordítója talán Eusebius Sophronius Hieronymus néven Dalmáciában született, később Szent Jeromosként ismertté vált bibliai tudós, aki a Biblia latinra történő fordításáért vált ismertté.

Ugyan a fordítás maga már ezer éve részét képezi életünknek, csupán a német feltaláló, Johannes Guttenberg 1440-es találmánya, a nyomdagép hatására vált sokkal jelentősebbé az információ terjesztése iránti vágy, mint abban a jó pár évszázadban, amíg a szép és olvasható írással rendelkező írnokok, gyakran szerzetesek kézzel kényszerültek minden könyv másolására.

A műszaki fordításra és a szabadalmak fordítására, melyet majdnem három évtizeden át csináltam, nem igazán volt szükség a középkorban. Ennek két jelentős oka van:

1. Akkoriban még nem létezett a szabadalom intézménye. Illetve a szabadalmi jogok egységes és nemzetközileg elismert és jogilag működőképes rendszerét nem dolgozták ki. Jóllehet a 14. századi Angliában a helyi feltalálók közül néhányan már rendelkeztek szabadalomlevéllel. Velencében a 15. században, Franciaországban pedig a 16. században vezették be ezt a gyakorlatot.
2. A második ok, amely miatt a középkorban nem igazán foglalkoztak műszaki fordítással, az volt, hogy szinte valamennyi könyv a csillagászat, matematika, növénytan vagy földrajz területét illetően latin nyelven írodott. Európában szinte 1500-ig a latin volt közvetítő nyelv. Nemcsak a középkorban, hanem néhány esetben egészen a 19. századig vagy azt követően is. Jóllehet pár évvel a középkor után születtem, gimnáziumban 3 évig tanultam latinul, illetve 2 évig a prágai Károly Egyetemen (ahol az oktatás értelemszerűen latinul folyt, abban az időben, amikor IV. Károly német-római császár 1348-ban megalapította az egyetemet). Ez is bizonyítja, hogy mennyire „régi” vagyok.

Még tinédzser koromban latinul leveleztem egy olasz barátommal – akit Antonia-nak hívtak és imádott táncolni – de ez egy másik bejegyzés tárgyát képezné.

Habár Nicolaus Copernicus folyékonyan beszélt latinul, németül, lengyelül, görögül és olaszul – az nem ismert, hogy otthonában németet vagy lengyelt használt volna. Könyvét, – De Revolutionibus Orbium Celestium, Az égi pályák körforgásairól – egyértelműen latinul írta.  Ha a csillagászatról németül vagy lengyelül írt volna, valószínű, hogy – legalábbis kortársai szerint – a Nap a Föld körül forgott volna még jó néhány évtizedig.

Jóllehet néhány tény közismert, nem egyértelmű, hogy a mai értelemben vett fordítási szakma, „mesterség” gyakorlati kivitelezése egyáltalán létezett-e az ősi időkben, illetve a középkorban.

Azt például tudjuk, hogy Szent Jeromos a pápának dolgozott, mikor a Bibliát latinra fordította. Valószínű, hogy kizárólag a pápa volt az egyetlen „ügyfele” több mint fél évszázadon át, aki időben és megfelelő árérték szerint jutalmazta Szent Jeromost.

A mai fordítónak nem elég, hogy mindössze egy ügyfele legyen – kivéve, ha az az ügyfél olyan mély zsebbel rendelkezik, mint a pápa, és a fordítási megbízás is legaláb Biblia-hosszúságú.

Az elmúlt évszázadban az irodalmi műveket olyan írók fordították más nyelvekre, akik több nyelvet folyékonyan beszéltek, és valószínűsíthető, hogy a külföldi lapok újságcikkjeinek vagy leveleinek a fordítását – amennyire szükséges volt – olyanok végezték, akik ismertek egy idegen nyelvet.

A fordítói szakma modern formában történő kialakulása valamikor a 20. századra tehető, amikor a tömegkommunikáció (távíró, rádió, televízió, illetve a 21- században leginkább az internet) – néhány esetben jobb, néhány esetben rosszabb irányba – teljesen megváltoztatta a később ismertté vált fordítói szakma jellegét és természetét.