14 éves voltam, amikor nagypapám, J.R.R. Tolkien meghalt. Továbbra is élénken él bennem emléke, főképp gyermekkori élmények alapján – bársonymellény és pipafüst; szójátékok, amelyeket tengerparti szállodák előcsarnokában játszottunk esős délutánokon vagy épp a szeles parton, miközben lapos kavicsokat dobáltunk a szürke hullámokba; egy doboz gyufa, amelyet feldobott a levegőbe, hogy engem szórakoztasson… lassított felvételen látom a fel- és lehulló gyufákat egy vadgesztenyefa ágain keresztül.

Ezen emlékek egyáltalán nem segítettek abban, hogy megtudjam, ki is volt a nagypapám, illetve hogy miként vélekedett a világról valójában a jóindulatú bölcsesség mögött, amelyet én tapasztaltam. Leszámítva a valláshoz való viszonyát: még ma is emlékszem az érzelemre a hangjában, amikor együtt mondtuk az imákat esténként – nem csak az Üdvözlégyet és a Miatyánkot –, és emlékszem a szégyenre, amit a templomban éreztem vasárnaponként, amikor mindenki más állt, ő viszont ragaszkodott a térdeléshez, és míg mindenki más angolul beszélt, ő latinul.

A nagypapám nem csak A gyűrűk ura írója, intellektuális óriás is

Az imént tettem egy utalást a személyiségére: Tolkien szilárdan hitt a véleményében és önmagában, de ez egyáltalán nem változtatta meg a jóindulatú, szeretnivaló nagypapa képet, amelyet én ismertem. Túl fiatal voltam persze ahhoz, hogy azon elmélkedjek, hogyan egyezteti össze az általa kreált panteista világot buzgó keresztény hitével.

Később rájöttem, hogy a nagypapám nem csupán A gyűrűk ura írója, hanem intellektuális óriás is, aki számos nyelven beszél és ért, és a világon mindenhol elismert szakértőnek számít az általa választott területen. A nagypapám halála óta eltelt 43 évben édesapám fáradhatatlanul gyűjti és szerkeszti nagypapám meg nem jelent írásait, és már több mint 20 könyvet adott ki.

Emlékek felidézése

Felnőtt férfiként úgy éreztem, eltörpülök mellette: hogyan is érezhettem volna másképp? Az évek előrehaladtával arra sarkallt, hogy lépjek ki az árnyékából, kezdjek el én is írni. Ez nem volt egyszerű. Az első könyvemre mesterműként tekintettem, de az egyoldalú negatív fogadtatás irodalmi berkekben az Atlanti-óceán mindkét felén hamar rávilágított a tévedésemre. Azonban nem adtam fel, és szépen lassan megtapasztalhattam a siker ízét is. Akadályként tekintettem a nagypapámra; ő volt a nagy fa, amelynek hosszú árnya mögül ki akartam lépni. Simon Tolkiennek kellene lennem, vagy csak egy nagy ember unokájának?

Némiképp ironikus, hogy rövidesen rájöttem: a nagypapámra van szükségem ahhoz, hogy eladjam a könyveimet. Ha nem ismernek egy írót, akkor nem lehet sikeres, én pedig a nevemmel tudtam felhívni magamra a média figyelmét. Érthető, hogy a riporterek tudni szerették volna, milyen J.R.R. Tolkien unokájának lenni, de egy idő után ezek az emlékek kezdtek érdektelenné válni, az emberek megunták ezeket a történeteket.

Mindig is akartam írni az első világháborúról. Azon kis angol falvakban, ahol felnőttem, a háborús emlékművek tele voltak azok nevével, akik sosem tértek haza a harcmezőkről. 1914-ben először hagyták el otthonukat, amikor is énekelve meneteltek a nagy kaland felé, hogy aztán a La Manche csatorna túloldalán a pokolban találják magukat. A háború örökre megváltozott a Waterloo óta eltelt száz év alatt. A gyilkolás ipari folyamattá vált, az embereknek nem volt esélyük megvédeni magukat a nagy robbanóerejű lövedékek és gépfegyverek össztüzében.

A katonák sáros üregekben vártak a halálra, rettegve attól a naptól, amikor majd a csatamezőre rendelik őket. Rengetegen véreztek el névtelenül a senki földjén, az elviselhetetlen szomjúságtól kiszáradva. Láttam a fiatal arcokat Edward-kori fényképeken: mind ártatlanok, akiknek fogalmuk sem volt a rájuk váró borzalmakról, én pedig be szerettem volna mutatni, hogy mit élhettek át. De sokáig nem éreztem magam késznek erre; megriasztott a vállalkozás súlya.

„Iparosított gonosz”

Végül elkezdtem. Ahogy írtam a fejezeteket, egyre többet gondoltam nagypapámra, aki harcolt a somme-i csatában. Volt is róla egy fényképem, amelyen jóképű és eltökélt katonai egyenruhájában, rá nem jellemző bajusszal látható. Ha nem éli túl, én nem léteznék. Azt kívántam, bár hosszabb időt tölthettem volna vele, hogy a háborús tapasztalatairól kérdezhessem. Nem hagyott hátra írásos feljegyzéseket, és sok más háborús veteránhoz hasonlóan ő is ritkán beszélt a megpróbáltatásairól.

De aztán amikor visszatértem A gyűrűk urához, rájöttem, hogy mekkora hatással lehettek a képzelőerejére a harcmezőn átélt borzalmak. A „gonosz” Középföldén különösképp jelen van. Szauron orkjai elállatiasodott munkások; Szarumán agya csupa „fém és fogaskerék”; Mordor és Vasudvard elhagyatott, holdbéli tájai pedig kísértetiesen emlékeztetnek az 1916-os senki földjére.

Frodót oly sok háborús veteránhoz hasonlóan láthatatlan sebek kínozzák hazatérés után

Frodó és Samu barátsága küldetésük későbbi szakaszaiban azt a mély kapcsolatot tükrözi, amely a brit katonák között kialakult a rengeteg csapás ellenére is. Mindannyiukra jellemző a bátorság, amely a legfontosabb érték A gyűrűk urában. És aztán amikor a háborúnak vége, Frodót oly sok háborús veteránhoz hasonlóan láthatatlan sebek kínozzák hazatérése után, és csak halvány árnyképe egykori önmagának.

Úgy érezhetjük, Szauron hiába veszített, alapjaiban változtatta meg a világot. Amikor a tündék Nyugat felé indulnak, Középföldéről eltűnik az ártatlanság és a varázslat. Azt hiszem, a nagypapám is ezt érezhette Európával kapcsolatban az első világháború után: borzasztó lehetett harcolni „a későbbi háborúk megelőzéséért”, hogy aztán húsz évvel később már egy másik háborúba küldd a fiaidat.

A No Man’s Land (Senki földje) című könyvemben Adamről, egy árváról írtam, aki nagyapámhoz hasonlóan ösztöndíjat nyert Oxfordba, ahol aztán beleszeretett egy lányba, majd végül Franciaországba kellett mennie harcolni, a reményeit és szeretteit hátrahagyva, azzal a tudattal, hogy valószínűleg sosem fog visszatérni. Nagypapámhoz hasonlóan Adamet is örökre megváltoztatták a fronton szerzett tapasztalatok, és amíg Adam történetét írtam, úgy éreztem, kialakult egy kötelék nagypapám és köztem, és az emléke előtt is tudtam tisztelegni; az ő nyomdokában járva végre ki tudok lépni az árnyékából.

Forrás: bbc.com (Az eredeti cikket itt találja)
Írta: Simon Tolkien